ZMNE
Zala Megyei Népművészeti Egyesület

ENGLISH below

Amikor kislány voltam, anyukámtól megtanultam hímezni, majdnem mint minden kislány. Általános iskolás koromban volt egy tanárnénink, aki sokféle technikával megismertetett bennünket. Megmutatta a kötés és a horgolás alapjait, pici babacipőt kötöttünk lusta kötéssel, varrtunk kötényt, kispárnát, amelyet ki is hímeztünk. Középiskolásként a régi népművészeti boltban vásárolt kalocsai és matyó mintákat hímeztem ki. Amikor férjemmel megismerkedtünk és elkezdtünk múzeumba járni, ott fedeztem fel, hogy Zalában fehér alapon fehér cérnával hímeztek. Ez annyira megtetszett, hogy attól kezdve nem hímeztem színes fonallal. Amikor GYES-en voltam, szerettem volna valahova tartozni, ezért felkerestem a HSMK-ban Pulai Ilát, a hímző szakkör vezetőjét, és ott gyarapítottam tovább a tudásomat. Sok mindenre megtanított. Szakemberektől megtanultam a nemezelés, a gyöngyfűzés alapjait, az agyagozás fortélyait, a körmönfonást, hogy szebbé és változatossá tegyük a napjainkat. Pályáztunk a munkáinkkal, és más ovis csoportok is megismerték a tevékenységünket.
Ekkor már szinte alapító tagja voltam a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek, és férjemmel Zalaegerszegre, a Gébárti Regionális Népi Kézműves Alkotóházba jártam, ahol megismerkedtem a gyöngykötéssel. Megtetszett egy lusta kötéssel készült horvát érmelegítő, és én is elkezdtem a gyöngykötéssel foglalkozni. Ez a tevékenység a családom mellett elterelte a figyelmemet a saját problémáimról, és nagyon megszerettem. Ahogy egyre többet foglalkoztam vele, sokan azt javasolták, hogy próbáljam meg zsűriztetni a munkáimat. Eleinte a zsűri csak ajándéktárgynak fogadta el a darabokat; be kellett bizonyítani, hogy régen is hordtak ilyesmit a férfiak – igaz, nem gyöngykötéses, hanem kötött pamut csuklómelegítőket. Később a zsűri elismerte ezeket a munkákat, és évek alatt annyi zsűriszámot szereztem, hogy 2019-ben népi iparművész lehettem. Csukló melegítő mellett készítek még hajpántot, kamáslit, lábszármelegítőt. Régen is divatban volt a kamásli, de én úgy alakítom ki, hogy vissza lehet hajtani a csizma vagy a bakancs szárára a mintát, és így csizma – vagy bakancsgallér lesz belőle.

ENG

When I was a little girl, my mother taught me how to embroider, just like almost every young girl back then. During my elementary school years, we had a teacher who introduced us to many different craft techniques. She showed us the basics of knitting and crocheting; we knitted tiny doll shoes using garter stitch, and we sewed aprons and small pillows that we also embroidered. As a high school student, I embroidered Kalocsa and Matyó patterns that I bought at the old folk art shop. When my husband and I met and started visiting museums, I discovered that in Zala County, embroidery was historically done using white thread on a white background. I fell so in love with this style that I stopped embroidering with colored threads altogether. While I was on maternity leave, I wanted a sense of community, so I reached out to Ila Pulai, the leader of the embroidery circle at the HSMK (Hevesi Sándor Cultural Center), and expanded my knowledge there. She taught me so much. From experts, I also learned the basics of felting, beadwork, the fine points of pottery, and lucet braiding (körmönfonás) to make our daily lives brighter and more varied. We submitted our work to competitions, and other kindergarten groups came to learn about our activities as well.

By then, I was virtually a founding member of the Zala County Folk Arts Association, and together with my husband, I attended the Gébárt Regional Folk Craft Center in Zalaegerszeg, where I was first introduced to traditional beadweaving (gyöngykötés). I was captivated by a Croatian wrist warmer crafted in garter stitch, which inspired me to start working with beadweaving myself. Alongside caring for my family, this craft helped keep my mind off my personal struggles, and I grew deeply fond of it. As I spent more and more time on it, many people suggested that I submit my work for professional jurying. At first, the jury accepted my pieces only as souvenirs; I had to prove that men also wore similar items in the past—though historically, those were knitted cotton wrist warmers rather than beadwoven ones. Over time, the jury recognized these pieces, and over the years I accumulated enough juried design approvals to earn the official title of Master Folk Artisan in 2019. In addition to wrist warmers, I also craft headbands, spats (kamásli), and leg warmers. Spats were fashionable in the past as well, but I design mine so that the pattern can be folded back over the top of boots, transforming them into stylish boot cuffs.